4. fejezet

Másnap reggel, mikor Jade kiment, hogy megnézze a csikót és az anyját, azok nem voltak a bokszban. Ijedten futott be a házba, s közölte apjával, hogy a lovai eltűntek.
- Nyugalom! Kint vannak a karámban. Gondoltam, jó ha már most megszokja a legelőt a csikó – Jade egyből fellélegzett, s az udvaron átvágva sietett a karámhoz. Az apja jól beszélt, a két Lady ott állt a karám közepén, a nagyobbik, szürke épp legelészet, míg a csikó látható szemmel, egy varangyos békával ismerkedett.
- Hahó!- füttyentett a lány, mire az unikornis kanca odaügetett hozzá. Jade belefúrta az ujjait a kanca sörénye alá, aki hálásan a nyakába fújtatott. Lady Molten látván, hogy csak anyjával foglalkoznak mellső patáit a karám kerítésének támasztva nyerített vékonyka hangján. – Jól van, na… - rázta meg a fejét a lány, majd kezét a csikó felé nyújtva várta a reakciót. A kancacsikónak nem kellett ismerkedni, egyből odanyomta a fejét a lány kezéhez, ahogy azt anyja is tette pár perccel korábban.

Nem sokkal később Jade a kerítésen átmászva ment be lovaihoz, hogy jobban megsimogathassa őket. Lady Aisha egy ideig egy helyben állva bírta, ahogy a lány egyenletes mozdulataival végigsimítja az oldalát, majd némi legelnivalóért arrébb ment. Ekkor jött a képbe az eddig magát oly csendesnek mutató csikó. A kis kanca körbeugrálva az emberlányt vonta magára a figyelmét, majd a játék végére már ott tartottak, hogy a fekete csikó futott a lány után. Vékony lábain gyorsabban futott, mint egy átlagos csikó. Vagy lehet, hogy ezt csak Jade látta úgy? Ki tudja?

- Jade! – az udvar felőli hívó kiáltások ismerősnek hangzottak.
- Itt vagyok! – szólt vissza a lány, miközben egy barna tincset kisöpört az arcából. Az istálló mögül egy baráti alak lépett elő, s közeledett egyre jobban. Lady Molten az idegen láttán anyjához futott, védelem reményében, s onnan nézte, hogy ki is jön.
- Édesapád mondta, hogy itt vagy. Nos, hol van? Had lám a jövevényedet!- Aya mindig a legjobbkor időzített. Jade elmosolyodva mutatott Lady Aisha felé, aki mellett ott bujdosott az ifjú patás.
- Lady Molten!- szólította nevén a csikót gazdája. A kanca csikaj hegyező fülekkel lépett elő anyja takarásából. Bár még csak egy napos volt, ennek ellenére nagyon gyorsan tanult, s már felfigyelt, ha nevén szólították. Ennek oka talán az volt, hogy Jade több mint egy órán át csak ezt hajtotta neki…
- Ez… ez… sátán ló!- szörnyedt el a szőke lány.
- Mi? Dehogy! – ellenkezett Jade, ám még mielőtt bármi mást is mondhatott volna barátnője, vagy legalábbis akit eddig annak hitt már nem volt ott. Már csak a távolodó alakot látta, amint befordul a sarkon, s eltűnik. Jade fejében megzörren a vészcsengő. Vajon, most mit fog tenni Aya? És miért hívta sátán lónak a csikóját? Azért mert egy kicsit, na, jó nagyon más, mint az eddig megszokott csikók, még nem jelenti azt, hogy rossz.
Jade egy mélyet sóhajtott, majd kezével megvakargatta a csikó fejét. Lady Molten, mintha mindent felfogott volna a történtekből halkan nyerített, s szemeit a lányra szegezte, mintha csak azt kérdezné, hogy minden rendben-e.
- Nem tudom. Remélem igen. Minden esetre én szeretlek, s melletted maradok- egy halvány mosoly jelent meg a lány arcán, miközben ujjaival finom köröket írt le a csikó nyakára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés